Sokan, sokféleképpen éljük meg capoeiristaként az élményeket. Az első edzés, az első sikerélmény, az első nehézségek, az első roda, az első batizado... :)Egyik tanítványunk, akit a capoeira világában csak Pinguim-nek ( Pinvin) hívunk, papírra vetette gondolatait 10 év távlatából. Fogadjátok szeretettel!

"10 év capoeira. Sose éreztem azt, hogy kitartó lennék valamiben, de jött egy sport, ami nagyjából átrendezte azt a hitemet, hogy nem vagyok semmiben sem jó. Szerencsére megingott bennem ez a negatív, kishitű gondolat. Emlékszem a legelső edzésemre Szabadkán. Nem is igazán értettem, mit keresek ott, csak a kíváncsiság vezérelt és valahol ott motoszkált bennem, hogy úgyis 3 hónap után ráunok. Szerencsére nem így történt.
A laza társaság, furcsa zene, és a tornaóraszerű edzések elkezdtek adni sikerélményeket. Emellett térdsérüléseimből adódóan egyre nehezebben mozogtam. Azt hittem, itt a vég, ennyi volt.
Kevesebb mint 1 hónapot bírtam, ki is hagytam egy edzést. Az egyik este, ahogy pihentettem a lábaim, űrt éreztem.
Hiányzott a mozgás, a társaság, és az a heti 3 alkalmas edzés, ahol olyan emberekkel vagyok, akik a civil életben mások. Lehet, hogy szóba se álltam volna velük, de a capoeirán keresztül másképp láttam őket. Miután pihentettem a térdeimet, megpróbálkoztam újra elmenni edzésre, és hosszú hónapok után úgy megerősödtek, hogy mostanában csak akkor fáj, ha nem edzek hosszabb ideig.
Innentől felfelé vezetett az út, sikerélmények jöttek, elsajátítottam olyan mozdulatokat, amikről azt hittem lehetetlen, vagy gyerekként kell kezdeni. Belemélyedtem a brazil kultúrába, a természetes hangszerek világába, és a capoeira tanításába harcba, táncba és az eszmei értékébe.

Bárhol jártam a világban, ott mindig találtam csoportot, ahol tanulhattam új dolgokat, és ismerősöket is szerezhettem egy idegen környezetben.

Mint az életben, úgy a Capoeirában is voltak hullámvölgyek.
Voltak időszakok, amikor abbahagyhattam volna, vagy egészségügyi okok miatt, vagy egyszerűen változások voltak az életemben, ami miatt mérlegelnem kellett. De valahogy mindig kitartottam a Capoeira mellett, és megoldottam akár kompromisszummal.

Egy hatalmas megtiszteltetést kaptam a közelmúltban.
Kék övet kaptam, vagyis ún. graduado övet.
Amilyen gondolatokkal indultam el az első edzésemre, sose gondoltam volna, hogy ennyire kitartó és elkötelezett leszek valaha is.
De itt is az a kérdés merül fel a fejemben, hogy megérdemlem-e egyáltalán ezt az övet?

A kishitű énemet sosem tudom kinőni, de egy biztos, bele kell tanulnom, hogy hordhassam ezt a megtiszteltetést.

Jelenleg egy dolgot tanulok most: Mindig vannak jobbak és rosszabbak is nálam, és nem ez számít, hanem az, hogy hogyan értékelem magamat a rengeteg elvárás mellett és, hogy megmaradjon meg ez a fajta szerelem.

Gondoltam megosztom veletek a gondolataimat arról, hogy milyen 10 éve capoeira családba tartozni...

AXÉ!!!"